with the lights out...

miért?

nem értem a kötődésemet.

már nem tudom elviselni, hogy állandóan rád gondolok, hogy állandóan attól rettegek, mikor futunk össze. bezárva érzem magam, mert meg sem merek moccanni.

az utóbbi egy-két napban nagyon sok új dolog kezd megfogalmazódni bennem, csak nem tud még összeállni, nem tudom letisztázni.

azt hiszem, nem merném leírni, vagy talán csak azért gondolom így, mert azt sem tudom, mi az.

korábban is gondoltam már erre, hogy neked vajon ki van ott olyankor, amikor te mindenkinek ott vagy, ott akarsz lenni.

annyira különös, sokszor úgy érzem, azért nem tudok ismerkedni, mert egyből a dolgok mögé akarok menni, kurvára nem érdekelnek a felszínes dolgok, és sokszor minden ember rohadtul felszínesnek tűnik.

bár mögéd láthatnék.

félek ezt leírni, de annyira érdekel... hogy bele sem merek gondolni, mert fáj.

bár tehetnék most valamit.

félek, hogy ha odaadnám, csak rosszat tennék.

rettegek tőled és nem tudom, miért.

kibaszottul kevés vagyok.

megint itt lyukadtam ki.

adj szavakat belém, engedj értelmet nyerni, ölj meg közben, ha kell, csak felelj. lehetsz őszinte, hazudhatsz is, az álarcok nem fognak lekerülni. ennyi bizonyos, a hazugság, hogy őszinte vagy, a hazugság, hogy nem hazudsz vagy a hazugság arról, hogy hazudsz valamiről, miközben egész másról vagy minden másról hazudsz.

kérdéseket gyártok, gyúrom őket szüntelen. hogy hova vesznek, magam sem tudom. hogy a válasz hol marad, még mindig nem tudom.

önnek egy nem fogadott hívása van. egy idegen hang szólt volna, hogy nem, ma nem, amint láthattad, tegnap sem, de holnap végképp nem. nem kapsz választ. a lehető legnagyobb nyugalommal.

mintha tudnék még bármi újat írni. mintha egyáltalán lett volna értelme eddig is. pedig mintha megint éreznék valamit. nem lesz már jobb. lehet, hogy tényleg ennyi volt? azt hiszem, tényleg elveszett. mennyire rettegtem tőle és most bekövetkezik. valahol van az a pont, amikor észreveszed, hogy bármit is teszel, már nem vagy képes valamire, ami régen mintha magától ment volna.

igazából megint nem akartam mondani semmit. csak ez, hogy nem jutni sehova azért kicsit kiábrándító. meg ha már nem is lesz semmi, akkor minek bármit. vagy akármi.

mindig csak legyen vége ennek, legyen vége annak. múljon már az idő. igen, holnap. holnap jobb lesz. nem, majd jövő héten. igen. csak múljon már el. csak haljunk már meg.

nincs kiút.

  nem tudom csak így simán leírni a dolgokat.

  mintha ugyanabban a körben kötöttem volna ki. na persze... a sok baromság, amit elhitettem magammal, hogy ne hagyjam teljesen elhatalmasodni a válasznélküliséget, mind hazugság. mostmár tényleg nem tudok semmit. egy biztos, nem fog történni semmi.

  egészen nem jutottam sehová, tényleg, annyira rohadt szar érzés, ha eszembe jut, hogy mennyi füzet üres, ami tele is lehetne. nem mintha már lenne értelme. még mindig nem. nem tudom, hova lettek ezek a dolgok, mintha hagynám, hogy minden sodorjon el, mintha direkt akarnám, hogy bármi elvigyen, hogy ne kelljen vele törődnöm. mintha kétségbeejtene az értelmetlenség, ezért inkább nem is keresek, mert tudom, hogy oda lyukadnék ki.

  és nem akarok a közhelyekkel jönni, hogy bár visszakapnék dolgokat, bárcsak az emlékek nem emlékek lennének, hanem jelen idő. nem. ennek sincs már semmi értelme.

  lehet, hogy soha nem is volt semminek értelme.

itt volt az ideje tényleg. olykor már elhittem, hogy megtesszük. és közbeszólt valami. aztán mégsem. és itt vagyok. talán jobb így, nem tudom. hinnem kell benne, hogy ennek kellett történnie.

és hibásnak érzem magam miatta, hogy talán pont azért kellett meghalnia egy embernek, hogy keresztülhúzzon mindent.

talán lehettem volna már ennél komolyabb is. mintha a menekülés megoldott volna mindent...

és igazán hiányzik Severus. most jöttem rá, hogy beszéltünk. és annyira elszomorít, amit a blogjában olvastam. szeretnék vele lenni, éreztetni, hogy fontos nekem, hogy szeretnék tudni róla, hogy tényleg bármikor kereshet, mert ha valaki, akkor ő talán olyasvalaki, akiért sokmindent megtennék. bár segíthetnék.

talán újra kéne kezdenem ezt az írás dolgot. nem tudom, mi akadályoz vagy akadályozott meg benne. annyira iszonyúan jó és fájdalmas. talán ezért... tudatalatt taszítok minden ilyesmit, mert nem akarok belegondolni, átérezni, átélni, hogy ne kelljen újra éreznem a hihetetlen kínt, amit az okoz, hogy vannak olyan kérdések, amikre talán soha sem kaphatunk választ.

és nem akarom, nem merem megengedni magamnak, hogy igazán átéljem azokat a különös érzéseket, amiket személyek kiváltanak belőlem, mert beleőrülök, tiszta hülye leszek tőlük és nem tudok mit kezdeni velük. és zavarban leszek előttük attól, hogy túl kevés leszek.

talán egyszherűbb érdektelenséget színlelni.

az utóbbi időben jöttem rá, hogy lehetséges, hogy csak iszonyú szeretethiányban szenvedek, és nem merem ezt, tényleg nem merek már semmit a félelem miatt, hogy kevés vagyok, és hogy előbb-utóbb elveszítek mindenkit. és nem vallom be magamnak, mert nem akarok tudni róla, egyszerűen elképzelni sem akarom, hogy lehetséges legyen, hogy bárkit akár egy kicsit is, úgy igazán érdekelne, hogy szia, mi van, és aki engem is ugyanúgy érdekelne.

annyira, de annyira szánalmasnak érzem magam.

bárcsak mondanál valamit. de tényleg.

néha elfelejtek mindent, aztán eszembe jut, hogy te jó ég, teljesen tönkrement minden, eltűnt az a valami, amitől másnak érezhettem magam. most komolyan, miért hagyom ezt? úgy őszintén, talán nem értettem meg, de mostmár talán igen. nem mintha olyan lennék. csak kezdem érezni, és kész. az, hogy mi van, ha egyszer eltűnik, mi van, ha nem tart örökké. komolyan. mármint... nem nevezném képességnek. talán ihlet. nem tudom. akkor is miért nem vagyok már képes rá?

annyira számítana. de mégis hol vagyok?

jut eszembe, nem is erről akartam írni. oké, tulajdonképpen, sosem tudom előre.

de mégis bárcsak mondanál valamit. hiányzik. de tényleg.

mármint ez az egész. talán csak szeretném érezni, hogy fontos lehetek bárkinek. de tényleg.

ha belegondolok, már szinte nem is számít. mindent elcsesztünk rég.

pedig néha megtalálom azt a régi zs.-t. és néha tényleg, váo, mi valamikor tényleg fontosnak éreztük egymást. tényleg? talán teljesen mindegy ez is. kakaózni fogunk, de ez sem számít, mert semmi sem lesz olyan, mint amilyennek kéne.

és ott van még annyi ember, akiknél néha érzem, hogy jé.

nem tudom, miért írom ezt le.

nem tudok gondolni semmire. mintha... elveszett volna az értelem. vagy valami. nem is veszett el, csak hiányzik.

tudom, hogy állandóan ezt érzed, hogy egyszerűen tudod, hogy ott van, a rohadt életbe, mégsem találod.

mi lesz, ha egyszer nem lesz több ihlet?

miért is hagynám. pedig hagyom.

mintha számítana egy kicsit is ebben a világban...

és még mindig nem megy. ugyanott lyukadok ki, ahol abszurditásba fordul minden, és még csak észre sem veszem.

én, hova tűntél?

hiszek benne, hogy a valódi élet csak a halál után kezdődik el.

bár nem vagyok méltó rá:

szóljon ez most neked a fájdalomról, arról, hogy nem vagy egyedül. szóljon ez most érted és az elvesztett apukádért, aki örökké élni fog a lelkedben. szóljon ez most egy kicsit neki is, aki túl van az élet gyötrelmein és nem szeretné, ha összetörnél miatta. szóljon ez most róla.

szóljon bennetek.

mintha egy pillanat alatt

múlt volna el minden.

mintha arra sarkallna,

hogy elhidd, már nincsen.

emlékszel még a tegnapra?

a fájdalom körbezár,

visszasírni nem tudod.

tépd szét hát,

a kínzó burkot.

emlékszel még a tegnapra?

a lélek örökké él.

hinned kell, hogy nem

hazugság, mert visszanéz

a lelkedbe, mi lehet ott bent.

emlékszel még a tegnapra?

néha majd érzed

a melegséget, mikor

megsimogat, ha vérzel

ott belül titkon.

ne számold, hány hibát

követtél el, nem számít.

és az eltorzult hiány

szeretetért áhít.

de ott lesz veled,

mindig benned él.

engedd, hogy szóljon neked,

engedd be és elér.

nincs az az űr,

nincs az a mély,

nincs az a végtelen,

nincs az a hiány,

ami tűr,

ami véd,

ami lélegeztet,

ami vigyáz.

add meg a szót, beszélj,

és ne búcsúzz el,

mert mindig súgja feléd,

hogy veled vagyok, ne add fel,

és még egy mondatot dadog halkan:

emlékszel még a tegnapra?